Életrajz
Szkárosi Endre (1952 – 2022) Budapesten született. 1977-ben végzett az ELTE magyar-olasz szakán. 1978-83 között a Mozgó Világ szerkesztőségében dolgozott, 1984-től a JATE-n (ma: Szegedi Tudományegyetem), 1994-től az ELTE Olasz Tanszékén tanított irodalmat és művelődéstörténetet. Mint költő a hetvenes évek elején kezdte pályáját, ezzel párhuzamosan kritikai és fordítói tevékenységet is folytatott. A nyolcvanas évektől mélyült el költői-művészi tevékenysége: verseskötetei mellett hangköltészeti alkotásokat, költői installációkat és vizuális költészeti munkákat készített, költői performanszokat mutatott be. Számos könyvet, hangkiadványt, katalógust, videómunkát publikált, több hazai és nemzetközi költészeti-művészeti eseménysorozatot szervezett, gyakran vett részt nemzetközi művészeti fesztiválokon. Rendszeresen működött együtt zenekarokkal és művészeti formációkkal (Fölöspéldány, Konnektor, Spiritus Noister, Új Hölgyfutár, Towering Inferno). Számos verse jelent meg külföldi folyóiratokban, könyvformátumban.
Kutatói tevékenységének középpontjában a 20. század avantgárd kérdései, az elmúlt évtizedek experimentális költészetének és intermediális művészetének, valamint az új költői nyelveknek története és elmélete állt. Italianisztikai és magyar irodalmi tudományos publikációi könyvekben, szakfolyóiratokban, konferenciakiadványokban láttak napvilágot. Műfordítói tevékenysége is kiemelkedő volt: jelentős kortárs olasz költők műveinek magyar nyelvű kiadása fűződik nevéhez.
2009-tól vezette az ELTE Irodalomtudományi Doktori Iskola italianisztikai irodalom- és művelődéstörténeti programját.
1992-től tíz éven át szerkesztette a Világgége című hangköltészeti műsort a Magyar Rádió számára.
Irodalomszervező tevékenységet többek között a Mészöly Miklós Egyesület ügyvezető alelnökeként (2016-2022) és a Szépírók Társasága elnökeként (2018-2021) végzett.
Vers, próza
ISMERETLEN MONOLÓGOK Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1981
SZELLÕZÕ MÛVEK (Társszerző: Galántai György) Magvető, Budapest, 1990
MERÜLŐ MONRÓ Magyar Műhely Kiadó, Budapest, 2007
EGY MÁSIK EMBER. Eszmélkedéstörténeti emlékirat. Orpheusz Könyvkiadó, Budapest,2011
VERBOTERROR. Performanszköltemények, Magyar Műhely Kiadó, Budapest 2013
VÉLETLENÜL NEM JÁRTAM ITT. Válogatott és új versek, AmbrooBook, Győr, 2018,
ÉGZSÁK – Szkár Channel. Régi és új hangköltemények AmbrooBook, Győr, 2020,
TRENTANOVE TRANSPOESIE (Fordította: Tomaso Kemeny) Effigie, Pavia, 2022
A MÁSIK EGY Épüléstörténeti emlékirat. Prae, Budapest, 2024
Hangzók (kazetta, lemez, CD)
TÁMAD A SZÉL The Wind Rises, with István. Márta & Sándor Bernáth(y)], Budapest, Hungaroton, 1987
RÓZMARI (with Konnektor), Budapest, 1990
HANGMÁNIA [Suonomania/Sound-Mania, Ungheria-Italia, con/with E. Minarelli], Cento-Budapest, 3ViTrePair-Új Hölgyfutár, 1992
TÛZFAL Konnektor, Bahia, Budapest, 1993
Towering Inferno: KADDISH, London, TI Records, Budapest, Bouvard&Pécuchet, 1993.
Island Records, London, 1995
SPIRITUS NOISTER (Kovács-Sõrés-Szkárosi), Budapest, 1994.
NEMZETI ZAJZÁRVÁNYOK Spiritus Noister], Bahia, Budapest, 1996
Márta-Szkárosi-Bernáth(y): THE WIND RISES, London, ReR, 1998
SZKÁROSICON Budapest, Bahia, 2002
Kurt Schwitters-Spiritus Noister: URSONATE for 2 voices and musical environment,
Budapest, Hungaroton Classic, 2003
SZKÁROSI & KONNEKTOR (vol. 2), Budapest, A38, 2004
ÉGZSÁK – Szkár Channel. Régi és új hangköltemények. AmbrooBook, 2020
Tanulmánykötet
MI AZ, HOGY AVANTGÁRD. ÍRÁSOK AZ AVANTGÁRD HAGYOMÁNYTÖRTÉNETÉBŐL Magyar Műhely Kiadó, Budapest, 2006,
Fordításkötetek
CESARE VASOLI: A humanizmus és a reneszánsz esztétikája. Akadémiai Kiadó, Budapest 1983.
TOMASO KEMENY: Erdély aranypora. (La transilvania Liberata) Irodalmi Jelen Könyvek Arad – A Dunánál Könyvkiadó Kolozsvár-Budapest, 2005.
TOMASO KEMENY: A vízözön mondja. (Válogatott versek).Magyar műhely Kiadó, Budapest 2011.
ONLINE BAROKK. Olasz költészet a 20. század második felében (Szerk.: Sallay Géza, Szkárosi Endre) Eötvös József Könyvkiadó, Budapest, 2012.
ALBERTO MONDADORI: A harag és a szeretet éneke Magyarországért Magyar PEN Club 2017.
Szkárosi Endre
EGY MÁSIK EMBER
Eszmélkedéstörténeti emlékirat
Orpheusz Kiadó
Budapest, 2011
Részlet az Iskola című fejezetből
Az irodalom szót gyakran hallottam otthon emlegetni. Apám is, anyám pedig különösen irodalomkedvelő, olvasó ember volt, így nagy könyvtárunkban mindig találhattam valami kedvemre valót. És hát ott volt a család feketebáránya, anyám öccse, „a Laci”, azaz B. Nagy László, a filmkritikus és irodalomtörténész, aki nagyritkán feltűnt a lakásban, és olyankor még több szó esett irodalomról. Ő ekkoriban még megmenekült írásműveimtől, rám azonban mindig mély benyomást tettek barázdált arcvonásai, megfontolt szavai, ahogyan beszélgetés közben is megpróbált mindig pontosan fogalmazni, nem kevésbé azok az ismeretlen dolgok, amelyekről ilyenkor hallottam.
A zene a bátyámon keresztül robbant be az életembe, aki elkezdte a Szabad Európa Rádiót hallgatni, természetesen a Teenager partyt, és attól kezdve minden délután ott gubbasztottunk a készülék előtt. Bátyám gondosan kinyitotta a Maros utcai ház udvarára néző ablakunkat, hogy minden lakó jól hallja, és lehetőleg kapjon gutaütést. Szüleink a megrendszabályozás első tétova próbálkozásai után ránk hagyták a dolgot, olyannyira, hogy gyakran hívtuk be őket egy-egy új Beatles-szám meghallgatására, ami olykor nem is volt eredménytelen. Mint oly sok kortársunknak, ez a délutáni rádiózás életformánk részévé vált, nem hagytuk volna ki semmi kincsért.
Első saját magnónk egy Terta gyártmányú lett – onnantól kezdve pedig nem volt megállás. Az osztályban
megalapítottuk első no name zenekarunkat. Virágh Laci, Tarján Pali gitároztak, Palóc dobolt, Pesta drukkolt, én pedig teljesen elképesztő módon énekeltem. Pestáék Városmajor utcai lakásának teraszán tartottunk nyilvános főpróbát a járókelők előtt, akiknek néhány évvel később nyilván déjá vu érzésük lehetett, amikor meglátták a Beatles utolsó, váratlanul elővezetett, háztetei koncertjének képeit. Az a fajta művészi bátorság, amelyre mindenkor szükség van, amikor az ember valami eredetit akar csinálni, már ekkor megvolt bennem, de még bármifajta észlelhető tehetség nélkül.
A gimnázium első féléve nem sikerült kimagaslóan: öt négyesem volt, ami miatt anyám aggódni kezdett, mivel attól félt, hogy az új környezetben, a sok új kihívás közepette tartósan leromlik az eredményem. Beláttatta velem, hogy javítanom kell. Ez végül is sikerült, s ebben alighanem annak is része volt, hogy vadul írtam és olvastam, előbbinek eredményeitől magyartanáromat, Jávor Ottót sem kímélve. Ez az életemben meghatározó szerepet betöltő, szívós, csendes, kemény íróember feszengett kissé, mondván, ő a költészethez kevésbé ért, aztán nyilván mondott egy-két biztató szót, hogy kedvem ne szegje.
Az iskola lapját Pódiumnak hívták, kíváncsian és talán irigyen nézegettem Párniczky Mihály verseit, Jávor Béla, Szikora János, Sarkadi Mátyás írásait. Talán Jávor Ottó adott át néhány verset a lap szerkesztőjének, talán én magam? De kinek is? Így jelent meg nyomtatásban életem első verse, Nirvána címmel. Évtizedekre elfelejtettem, néhány éve a kezembe került, és szinte irigység fogott el: „Milyen jól írtam még akkor!” Időről időre aztán megjelent egy-egy versem a Pódiumban, de akkor az önképzőköri aktivitásból ez szinte már adódott.
Egyik órán szólt Jávor tanár úr, hogy az irodalmi színpad Gorkij Kispolgárok című darabjával készül egy ünnepi előadásra, csakhogy beteg lett az egyik résztvevő, és nincs-e kedvem beállni egy kisebb szerepre. Elfogódott vagy bizonytalan természetesen lehettem, de ugyanígy kíváncsi is, ezért nem mondtam nemet, hanem Siskin kosztos diák szerepében elkezdtem járni a próbákra. Korrekt polgári, kőszínházas módon ment a dolog, egyedül Szikora János lógott ki belőle Nyíl szerepében – őrajta látszott, hogy valami többet akar.
a színpad vezetését Szikora vette át, tanári részről pedig az időközben iskolánkba került, már akkor legendás tanáregyéniség, Kovács Endre vállalta a felügyeletet. Kovács tanár úr mindenes élesztő volt: az ő megérkezésével virágzott fel az önképzőkör, a kulturális diákélet,a színpadi munka.
Akkoriban jelent meg az Üvöltés című antológia, amelynek leírhatatlan hatása volt ránk. Mindenki abból merített, abban a modorban írt, Ginsbergre vagy Kerouacra esküdött, aszerint, hogy verssel vagy prózával próbálkozott-e. Ginsberggel kapcsolatban természetesen a többiek a Howlról beszéltek, rám azonban akkor nagyobb hatással volt a Kaddish. Az Üvöltés igazi nagyságát évtizedekkel később, megvilágosodásszerűen fedeztem fel, amikor először hallottam magának Ginsbergnek a híres szavalatát.
Színpadi tevékenységünk alapja is az önképzőköri társulás lett, a csapat így új tagokkal bővült, akik valamennyien írtak vagy legalábbis vonzódtak a színpadi és közösségi munkához: Kovács Endre pedig legjobb meggyőződése szerint és okosan hagyta, hogy azt csináljunk, amit akarunk: elkezdtünk dolgozni egy olyan előadáson, amely saját verseinkre, szövegeinkre épült, magunk terveztük meg ruháinkat, kellékeinket és a színpadképet, az egész játék hangulati megjelenítését, és mi állítottuk össze – Váci Laci segítségével – a zenei anyagot. Az előadás után Kovács tanár úr bemutatta nekünk irodalomtörténész barátját, Ferenczi Lászlót, aki egyik, a színpadon elhangzott, hatsoros versemet említette (A halott ember hatalmas ember. / A halott ember a leghatalmasabb ember…), és szuperlatívuszban beszélt nekem róla. Ezen a magasrendű értékelésen, amelyet a későbbiekben is meg-megismételt, szinte megdöbbentem – és persze rettenetesen jólesett, szinte el sem hittem. Ma már tudom, hogy a hosszú távon nélkülözhetetlen költői önbizalom első dózisát adta meg számomra, máig felejthetetlen módon.
Mindenképpen ki kell emelni azt a kreatív bátorságot, amellyel Szikora a színpad munkáját összefogta, irányította, ahogyan a konfrontációkat vállalta: magatartása másokat is bátorított. Ekkoriban azonban a bátorság és a konfrontációkészség sem bizonyult elegendőnek a színpadi munka továbbviteléhez: Art Úr címmel tervezett következő, önállóan írt és alkotott játékunk színpadra állítását Szőke igazgató – Szikorát többek között hóhányónak titulálva – kerek-perec letiltotta. Ha nem dolgozhattunk is többet az iskola színpadán, barátságunk Szikorával egyre jobban elmélyült, sokat találkoztunk, olvastuk egymás verseit, és még nem teljes pontossággal körvonalazott terveket szövögettünk.
