Személyes kapcsolatok

Szkárosi Endre: Egy másik ember. Eszmélkedéstörténeti Emlékirat. Orpheusz Kiadó Budapest, 2012

Oda-vissza

(Részlet)

1985. szeptemberének végén ösztöndíjjal Rómába mentem három hónapra. Ez jó lehetőséget nyújtott arra, hogy egyre határozottabban alakuló szakmai érdeklődésem mentén az olasz kísérleti költészetet kutassam, és lehetőleg személyes kapcsolatokat is teremtsek annak képviselőivel. Így azt is terveztem, hogy körbeutazom Olaszországot, és felkeresem a legfontosabb avantgárd költőket. A kapcsolatfelvételen túl természetesen anyagot is akartam gyűjteni tőlük és róluk

Amikor előzetesen megszerveztem a költészetgyűjtő körutamat, többek között és főleg Gianni Totival konzultáltam. Gianni Toti nagyszerű, kifejezetten firnyákos, nyelvbűvölő költő volt, erősen baloldali, elkötelezett kommunista (ami nála szabadelvűséget is jelentett), a felesége, Marinka Dallos pedig magyar festőnő. Toti emellett az egyik első olasz videóköltő is volt, e informatív jellemzéssel együtt – sorra mondta, melyik városban kit vagy kiket kell feltétlenül felkeresnem. A leginkább neki köszönhetem hát elsősorban máig élő olasz költői kapcsolataim nagy részét, vagy legalábbis az első lépéseket ezekhez.

 A római kapcsolatok legtöbbje addigra már kialakult. Hubay Miklós mutatott be még az első napokban egy Armando nevű fiatalembernek, aki Magazzini Generali néven egy régi raktárépületben kultúrklubot működtetett.

  Adriano Spatolát hírből már ismertem, mert Galántai Gyuriék, akik jártak is nála Mulino di Bazzanóban, sokat emlegették őt, és elutazásom előtt mondták is, hogy feltétlenül keressem fel. Az olasz experimentális költészet már akkor kiemelkedő alakja elismert költő volt, Európa-szerte legendás performer, hangköltő, és általában a költészet szövegen túli kifejezési formáinak úttörője. Első utam hozzá vezetett, bár kissé körülményesen. Mulino di Bazzano Párma felé esik, – éppen Spatoláék miatt volt híres ez a piciny település, akik művészeti eseményeknek és reggelig tartó buliknak adtak rendszeresen helyet otthonukban. Spatola korábban Giulia Niccolaijal, a remek és csavarosagyú olasz költővel élt, híres párt alkottak. Ahogy a házukhoz értünk, egy idős hölgy jött elő, és közölte, hogy Adriano már nem lakik itt. „Szétmentek a hölggyel, a néni megadta az új címet, amely egy Reggio Emilia melletti faluban, Sant’Ilario d’Enzában volt található.

  Amikor becsöngettünk, semmiről sem tudván persze meglepődtek, Spatola szunyókálhatott éppen, mert álmosan törölgette a szemét. Adriano felfogta, hogy hozzá jöttünk, én speciel Magyarországról. A felesége összeütött egy tésztát, közben boroztunk, és Spatola mesélni kezdett. Természetesen mondtam neki, mi járatban vagyok, vagyis hogy az ismeretségeken túl költészeti anyagokat is gyűjtök egy leendő antológia számára, így rögtön több könyvet is adott, köztük a legendás „Zeroglificó”-t, egy két Baobab-kazettát, amely hangköltészeti hangosfolyóiratként, antológiaként működött, korai regényét, a „L”oblò”-t, a TamTam néhány számát, vagy az általuk kiadott „geiger” könyvek pár darabját.

  Genovában még az állomásról felhívtam Ettore Bonessio di Terzet-et, aki egyrészt költő volt, másrészt filozófus-esztéta, harmadrészt egy nemesi család sarja, akinek az apja a helyi futuristák egyikeként részt vett a mozgalomban. Sokat beszélgettünk Ettoréval is, az ember ilyenkor természetesen szívja magába az információkat, az ismereteket elsősorban az irodalomról, a művészetről, a kulturális közéletről, de minden egyébről is, emberekről, kollégákról, eseményekről. Beszélgetés közben szóba jött az egyik legnagyobb élő olasz költő, valóságos legenda, akihez készültem is elmenni, Edoardo Sanguineti, akit előzetes megbeszélés alapján másnap felkerestem az egyetemen. Vékony, kifejezetten sovány ember, ráncos, hosszú arccal, amelyen ott van legendás orra, amelyet verseiben olykor ő maga is fölemlegetett. Emlékszem, otthon még Hekerle László barátom mesélt sokat róla, innen tudtam, hogy korábban sokáig volt az Olasz Kommunista Párt képviselője a Parlamentben. Ennek már tudatában voltam, amikor mi is jót beszélgettünk, immár Genovában, és immár olyan helyzetben, amikor Sanguineti már lemondott a képviselőségről, mint mondta, megelégelte. Most sokat megtudhattam róla, a kortárs olasz költészet helyzetéről vallott nézeteiről, tapasztalatairól. Akkor számomra még meglepő módon kifejezett figyelemmel érdeklődött az én munkám és Magyarország iránt. Azóta is levelező kapcsolatban vagyunk, megtisztelő módon időnként elküldi egyik-másik kötetét, amit természetesen én is viszonzok időről időre. Mivel Sanguineti irodalomkritikai munkássága elképesztően gazdag és elmélyült, gyakran hívják egyetemi, tudományos és egyéb konferenciákra, így a későbbiekben nemegyszer ilyen alkalmakkor is találkoztam vele Olaszország különböző városaiban.

 Következő uticélom Torinó volt, ahol Arrigo Lora-Totinót kerestem fel, aki az olasz és a nemzetközi kísérleti költészet igazán kiemelkedő alakja, nagy újító, az olasz konkrét költészet – Carlo Belloli után – talán legmeghatározóbb szerzője volt már akkor. A via Cabotón lakik máig, egy nagy, modern épületben, lakása tele volt festményekkel, képekkel, vizuális munkákkal, főleg ismerőseitől, kollégáitól. Például a jelentős „olasz” futuristától, Nicolai Diulgheroftól, és meglepő módon volt két Kassákja is. Arrigóval máig nagyon jó barátságban vagyunk, ami azért is nagy szó, mert már jóval hetvenen felül jár. Nemrég Magyarországra is sikerült meghívni az Olasz Intézeten keresztül, remek előadást tartott a tanszékünkön.

    Másnap felkerestem Giulia Niccolait, Spatola volt feleségét, természetesen nem ebben a minőségében, hanem mint az egyik legerősebb és legeredetibb olasz költőt. Nagy rendetlenségben élt akkor, talán beteg is volt, lakásában szanaszét szórva minden, és egy szintén kissé lepukkant, de rokonszenves férfi is feltűnt a színen. Ekkor kaptam meg Giulia néhány verseskötetét, amelyeket mindmáig szívesen lapozgatok: a nyelvi invenció, az angol nyelvvel való játék, az olaszon és az angolon túli nyelvi kísérletek leleményei mindmáig megrendítőek – esztétikai értelemben véve, mert tematikusan valójában általában rendkívül humorosak a költeményei.

  Niccolai után Antonio Portához mentem, aki az egyik legfontosabb milánói költő és szellemi ember volt akkor. Tagja az egykori legendás Gruppo ’63-nak (miként Sanguineti is), utána is egyre jelentősebb köteteket publikáló költő, erőteljes irodalomszervező. Még otthon, a szegedi olasz tanszék könyvtárában ismertem máig irányadó antológiáját, a „Poesia degli anni settanta”-t, amely a hetvenes évek olasz költészetéből ad nagyon széleskörű ízelítőt. Érkezésem idején Porta az Alfabeta című irodalmi és irodalomkritikai lap egyik szerkesztője volt. A könyveken túl jól ellátott információkkal is, és megmutatta egy új projektjét, annak egy-két darabját: plakátvers-sorozatot indított, nemcsak a maga, hanem mások szövegével is, s ezekkel időről időre teleragasztatta a várost. Vagyis a költészet megjelenésének egy nem teljesen új, mégis eredeti – és furcsa módon eladdig lényegében kihasználatlan – területét hasznosította a költészet javára: a közterületeket. Megbeszéltük, hogy másnap bemegyek az Alfabeta szerkesztőségébe, ahol találkozhatom Balestrinivel és Sassival is, mivel értekezletük lesz.

  Az Alfabeta volt akkor a legtrendibb, ugyanakkor nagyon magas színvonalú irodalmi-irodalomkritikai lap, Gianni Sassi grafikusművész pedig annak a főszerkesztője és a lelke. Sassi az olasz alternatív kultúra és konkrétabban a Fluxus ismert és jelentős alakja volt, és nagy szervező: ő gondozta a hosszú éveken át működő nemzetközi költészeti fesztivált, a Milanopoesiát, ő alapította meg a Cramps Records kiadót, amely sorra bocsátotta ki a lemezeket, Demetrio Stratostól és az Areától Cage-en át másokig. Most az Alfabeta volt a fő vállakozása, ott dolgozott Porta és Balestrini, utóbbi nem is olyan régen költözhetett haza, Milánó közelébe. Amikor bementem, éppen Sassival találkoztam, aki nagyon szívélyes volt, azonnal adatott néhány számot az Alfabetából. Porta hamar elköszönt, ott maradt viszont Balestrini, akivel leültünk a szobájában. Nanni Balestrini szintén a Gruppo ’63 egyik kiemelkedő alakja volt. Az ő nevéhez egy külön – személyes sorsára nézve súlyos – legenda fűződött: az 1968-as történések után el kellett menekülnie otthonról, mert azzal gyanúsították, hogy a Vörös Brigádokkal működött együtt. Már Spatola mondta korábbi beszélgetésünk alkalmával, hogy ez a rágalom lehetetlenséget állít, hiszen Balestrini nagyon sarkos dolgokat írt, és nyíltan politizált, de azt kizárta, hogy bármilyen cselekményben részt vett volna, vagy hogy felmerülhetett volna egyáltalán ez a kérdés. Nos, Balestrini ezután Párizsban telepedett meg, ahol menedékjogot kapott. Amikor én találkoztam vele, amnesztiát kapott, és akkor kétlaki lett.  Csendes, halkszavú, szőkésvöröses hajú ember, ő is érdeklődött a magyarországi helyzet iránt, és persze könyveket kaptam tőle, például az éppen akkor megjelent „I cieli” címűt. Vele is többször hozott még össze a sors a későbbiekben.

  Ugo Carregát kerestem fel ezután, az egyik legjelentősebb olasz vizuális költőt, akiről már Galántai is beszélt korábban, s akinek a Mercato del Sale című raktár-galériája nemzetközi szinten ismert tere, archívuma és kiállítóhelye volt az experimentális, elsősorban vizuális költészetnek. Ezen a helyen találkoztam a kicsit szúrósabb természetű, de nagyon melegszívű emberrel. Carrega megtudta, hogy Tomaso Kemenyt is felkeresem, kiderült, hogy régi barátok, már ritkán találkoznak, de fiatalságuk során sok közös élményük volt, lelkemre kötötte, hogy üdvözöljem a nevében is.

  Tomaso Kemeny nevét először Budapesten hallottam, még diákként: valamikor a hetvenes évek első felében, az egyik olasz tanszéki esten. Ez a magyar vezetéknév az olasz keresztnévvel megragadt az emlékezetemben, és kíváncsivá tett. Valahogy talán már akkor elhatároztam, hogy ennek utánanézek. Amikor 1984-ben, Szegeden elkezdtem tanítani, találtam tőle néhány verset Porta már említett antológiájában, és talán mintha a lektorunk, a legendás Ezio Bernardelli is adott volna tőle egy kötetet kölcsön, mégpedig épp az első kötetét, az „Il guanto del sicario”-t (A bérgyilkos kesztyűje). Ahogy kiléptem a liftből, Tomaso már az ajtóban várt, beléptem hozzájuk, tágas, de nem túl nagy lakás nyílt meg előttem.. Tamás – mert nevezzük most már így – bemutatta a feleségét, Luisettát, aztán magunkra maradtunk. Természetesen több könyvet is kaptam tőle, aminek nagyon örültem, de ennél tovább akartam menni, és megkérdeztem, nem jönne-e el Magyarországra. Azért volt nekem ez fontos,… . mert már akkor úgy gondoltam, hogy a magyar irodalomtörténetnek és a kritikának nemcsak a külföldi magyar nyelvű irodalomra kell figyelnie, hanem ennek a figyelemnek ki kell terjednie – ahogyan azóta hívom – a magyar világirodalom egészére, vagyis azokra is, akik már nem feltétlenül magyarul írnak. Most azonban Tamás finom vonakodással reagált. Ez azért történt így, mert ahogyan azóta többször meg is fogalmazta, félt a Dunától. Ez a metafora azt jelentette, hogy mivel tíz éves koráig Magyarországon élt, és a kommunista hatalomátvétel után szociáldemokrata nevelőapjával együtt elmenekülni kényszerült az országból, élete egy jelentős darabját odahagyva, most félne szembesülni az ott hagyott gyermekkel. Így már megértettem tartózkodását, de megegyeztünk abban, hogy egy munka-jellegű meghívás talán átsegítené ezen a traumán: ha dolgozni kell menni, az más, az munka. Így megígértem neki, hogy mindenképpen megpróbálok egy szegedi egyetemi meghívást és egy írószövetségi bemutatkozást megszervezni neki. Ez szerencsés módon hamarosan sikerült is az Olasz Kultúrintézet és annak igazgatója, Porsia úr segítségével.

  Milánóból Velencébe vettem utamat, ahol nem is olyan régen szerzett ismerősök vártak: Johngian és Rita, akiket még Amszterdamban ismertem meg 1983-ban, a One World Poetry fesztiválon. Gian egyáltalán nem olaszos típus, először is szőke, aztán, ami fontosabb, csendes, szinte szótlan, befelé élő ember, és mindig lehet rá számítani. Mindketten írtak, vizuális munkákat készítettek, illetve, főleg Rita, performanszokat csináltak.

  Gianék az olasz költői kultúra egy sajátos, kevéssé ismert és kevéssé megbecsült szektorát képviselték. Ennek a költői kultúrának a legnevesebb alakja az egyébként Itáliában szintén jelentősen alulértékelt, illetve inkább észre sem nagyon vett Franco Beltrametti volt, Gianék jó barátja, sokat hallottam tőlük róla, míg aztán egyszer, évekkel később össze nem hozott vele a sors.

  Természetesen Rómába visszatérve is folytattam a költők felkeresését. Alfredo Giulianival, a Gruppo ’63 alapító tagjával és első kiadójával például a Feltrinelli könyvesboltban találkoztam. Lamberto Pignottit a Tevere rakpartján, a Lungotevere Raffaello Sanzión kerestem, de a palotában közölték, hogy már nem lakik ott, elköltözött a via Cumára. Amikor felhívtam Pignottit, és megbeszéltem vele, hogy kimegyek a lakására, kiderült, hogy a piazzale Ungherián kell leszállnom. Ez jó előjel, gondoltam. S valóban, a vizuális költészet és a szemiológia egyik legfontosabb olaszországi alakjától sok mindent megtudtam, és sok hasznos kiadványt, antológiát, mellesleg útbaigazítást kaptam, és jó szakmai kapcsolat alakult ki közöttünk.

  December elején előadást tartottam római egyetemistáknak Sárközy Péter kollégám és barátom szervezésében, a téma természetesen a kísérleti költészet helyzete volt Magyarországon és Olaszországban. Jó érzés volt azt tapasztalnom, hogy újat és érdekeset tudok nekik mondani a saját kultúrájukkal kapcsolatban…. Sárközyvel az idők folyamán szokássá tettük, hogy amikor Rómában járok, előadást tartok az olasz irodalmat hallgató diákoknak.

  Bolognába utaztam, ahol felkerestem Alberto Masalát, akivel még Rómából egyeztettem, hogy meglátogatnám. A Nowallban találtam meg, ezen a nem túl nagyméretű szórakozóhelyen, amelynek hátuljában egy alacsony dobogó jelezte, hogy itt bizony időnként történik más is, mint baráti italfogyasztás.  Este találkoztam Albertóval, sétáltunk a városban, ő pedig beavatott egy tervébe, mely szerint jövőre egy nagyszabású fesztivált szervez, ahová Európa minden részéről meghív olyan csoportokat, szervezeteket, amelyek az alternatív-avantgárd művészetnek helyet teremtenek. 

És ismét csak Róma, az utolsó napok: új római barátaim, kollégáim, Mario Lunetta, Giovanni Fontana és Stefano Docimo egy költői fellépést szerveztek a Róma közelében fekvő Marino gimnáziumába. Szombat délelőtt, melegen sütő decemberi napfényben mentünk ki a festői szépségű tengerparti városkába – bent, meglepetésemre, két-háromszáz középiskolás ült a nézőtéren. Türelemmel hallgatták meg az ábécérendben következő felolvasókat, Docimót, Elmerindo Fiorét, Fontanát, aki persze hangperformanszt mutatott be, Lunettát – majd én következtem. Megsemmisítő című hangversemmel kezdtem, amely igen hatásos darabnak bizonyult, s a továbbiak is nagy sikert arattak. Ilyen fajta vokális költészetet, amelyben az egész test intenzíven részt vesz, s amelyben gátlástalanul vannak jelen a zenei tapasztalatok, valószínűleg még nemigen láttak. Befejezésül az Allegro barbarót kezdtem el, mégpedig úgy, hogy az ujjammal elkezdtem a taktust ütni a mikrofonon. Alig értem azonban hozzá, a párszáz gimnazista átvette a tempót a tenyerével, ütemre tapsoltak. Miután így kéretlenül is adva volt az elementáris alap, még a szokásosnál is elevenebben adhattam elő a vokális improvizációt, amelyen a beat-rock-zene élménye oly erősen üt át. Óriási ováció követte a fellépésemet, máig felejthetetlenül – az egyik első „tömegsiker” volt ez a pályámon. Az élmény, hogy amit csinálok, elevenen hathat. Avantgárd költészet populáris térben.