Művészete
Tudtomon kívül a költészetbe születtem bele – és erre csak kevés ideje, közel ötvenévnyi költői-művészi aktivitás nyomán jöttem rá. Tizennégy éves koromban kezdtem el verset írni, ugyanakkor zenélni és zenekart alapítani (hatvanas évek közepe, beat-hullám), tizenöt évesen pedig kísérleti színházi munkában részt venni – és a tapasztalat e kezdetei lényegében még külön szálon futottak. A kollektív ihletés nélkülözhetetlen terei: a zenei ügyködésé a hetvenes évek elején, a kísérleti színházié az évtized közepén megszakadtak – ám a színpadi rutinszerzés intenzíven folytatódott az egyre professzionálisabb versmondás terén.
Az igényesnek szánt versírói alkalmazkodás – a korszak irodalmi intézményrendszere által még elfogadhatónak tartott költői praxis feltételeihez – néhány éve után (hetvenes évek második fele) első kötetembe (Ismeretlen monológok, Szépirodalmi, 1981) szerkesztés közben már becsúsztak hang- és akciókölteményeim szövegtipográfiai változatai, ami utóbb jelentős sértődést váltott ki a kiadó vezetésében. Innen viszont már következetesen haladtam a magam totális költészeti útján, amelyen a létező, illetve a lehetséges költői(-művészi) nyelvek teljességében gondolkodhattam. Mivel pedig a profi zenészekkel való tartósabb együttműködés már a Fölöspéldány irodalmi csoport aktív éveiben (1979-82) lehetetlennek bizonyult, nem volt más választás, vissza kellett térnem a saját zenekar alapításához: Konnektor (1984-), később Spiritus Noister (1992-), illetve a külföldi zenekarokkal való együttműködéshez (kiemelkedő tapasztalatként: Towering Inferno, 1992-2005).
A színpadi fellépések-performanszok, a költői közlés megoldása hangköltészeti-zenei lemezeken, mindezeknek a nyomtatott felületeken való újraalkotása – természetesen a szövegversekkel, illetve azoknak az élő vagy stúdió-térbe, később a videó-közlés közegébe emelt változatokkal együtt – költői munkám komplex és tágas nyelvi és élményterévé vált. Kétségtelen, hogy ennek a (korántsem társtalan) függetlenségnek és autonómiának volt ára: az irodalom terében mozgó sok-sok barátom – természetesen? – közömbös, olykor érzéketlen maradt e praxis iránt, így tevékenységem az irodalmi élet perifériáján mozgott (legalábbis Magyarországon). De a periféria szabadságot ad, és ha a centrális látótérbe talán soha nem kerülnek is be tevékenységed eredményei, ámde a figyelem centrumában szükségképpen változó tartalmakkal szemben mindig ott maradnak a periferiális látótérben. Hosszú idő után ismerős, otthonos, már-már baráti idegenné válhatsz. És ez jó, mert autonóm maradtál, de nem ellenség, sem Marslakó.
És mivel a költői megismerés és az arra alkalmas nyelvek a teljesség terét, a 360 fokos látás tapasztalatát nyitják meg, felismerhető, hogy a költészet végeredményben maga a világ, és a világ maga a költészet, ha felismerjük azt benne. Ennek tudatosodása több évtizedes – és ma is nyitott – folyamat volt számomra, minek során felismertem azt is, hogy első, még ösztönös próbálkozásaim pontosan és tévedhetetlenül nyitották meg előttem azt a költői teret, amelyet aztán mindjobban belaktam. Ami végül is csak úgy volt lehetséges, hogy az érett tudat előtti öntudatlan években is ebben a világban lebegtem, oda születtem – hogy felfedezzem magam benne, tán nemcsak a magam hasznára.